Back - I. rész

Rémisztő sötétség borult az elhagyatott, omladozó raktárépületre. YeWon semmit sem látott, így csak hallására és többi érzékszervére hagyatkozhatott. Talán még annál is rosszabb volt a helyet, mintha megvakult volna. Tisztában volt vele, hogy elrablói bekötötték szemeit, hiszen érezte bőrén a mocskos textilanyagot. Ebbe belegondolva még jobban elfogta a rémület. Mit akarhatnak tőle? Vajon testvéréék eljönnek érte?

Hirtelen tűnt el látószerveiről az azokat korlátozó kendő, de még ekkor sem látott tisztán. A hirtelen szemébe nyargaló fényhullámok elhomályosították tekintetét, így beletelt néhány másodpercbe, míg kitisztult látása, s megpillanthatta elrablói egyikének őrült tekintetét.

- Úgy hallom, a kedves bátyád és a csürhéje megérkeztek érted - villantotta a lányra sárga, szuvas fogait egy vicsor képében.

- Mit akartok tőlem? - fészkelődött YeWon, hátha így kiszabadíthatja magát a fogságból, de mindhiába. Hirtelen fájdalmas nyögés szabadult fel ajkaiból, amint fogva tartója megragadt egy tincset hosszú, gesztenyebarna hajából.

- Te csak a csali vagy - húzott egyet a koszos tenyereibe vett hajszálakon, mire a lány újra hangot adott fájdalmának. Ő pedig élvezettel nézte szenvedését. - 3D-ben nézheted végig, ahogy szétverjük a drágalátos testvéredet - egyenesedett ki, de egy tapodtat sem modult YeWon mellől.

Hét sötét alak rajzolódott ki az ajtón beszűrődő napfényben. Itt vannak. Tényleg eljöttek érte. Mind ide jöttek, hogy megmentsék. Tehát Ő köztük van.

Senki sem habozott, amint az elrablók hada megindult szerény létszámú csapatuk felé, Ők is mozgásba lendültek. Az első támadót a legidősebb bandatag, SungGyu rúgta hasba, így az azonnal hátra esett. Őt követve SungJong, SungYeol és MyungSoo is támadásba lendültek, majd Őket követték a többiek. YeWon fivére, s egyben a banda vezére mozdult el utoljára álló helyzetéből, de cserébe rögtön két ellenféllel szembesült. Egyikük a másodperc törtrésze alatt tört ketté hátán egy vastag lécet.

- HoWon! - üvöltött fel aggodalmában YeWon. Túlságosan aggódott, hiszen családtagjáról volt szó. Agya nem állt meg a túlpörgésben. Nem eshet baja… Természetesen a többieknek sem, de neki főleg épségben kell maradnia. Soha sem bocsájtaná meg magának, ha miatta sérülne meg.

Mintha HoWonnak meg sem kottyant volna a nagy erejű ütés, azonnal felegyenesedett és visszatámadt. Sorra kapta és adta az ütéseket, egy ragadozó erejével és elszántságával.

Először MyungSoo jutott beljebb az épületben, egy ott parkoló kocsi tetején átszökellve, rögtön újabb ellenfelekkel szembekerülve. Példáját követve DongWoo is beljebb igyekezett, s a többiek is sorra törtek egyre beljebb, hogy még több rosszfiúval megküzdhessenek el. Legtöbben puszta kézzel, vagy az épp kezük ügyébe akadó tárggyal harcoltak - így DongWoo egy gördeszkával, SungJong pedig egy széttört esernyővel.

YeWon fülét hirtelen erőteljes ütés hangja csapta meg az egyik sarokból, ám mire odanézett, már csak a szerte-szét repülő fadarabokat látta. SungYeol sántítva lépett bal lábára, de egy percig sem hagyta, hogy támadói felé kerekedjenek. A lány szíve összeszorult, ahogy nem sokkal mellette a még nála is fiatalabb SungJong baját látták el.

Bármennyire kapkodta tekintetét egyik saroktól a másikig, sehol sem találta bátyját. Hol lehet? Az aggodalom egyre jobban kezdett rajta úrrá lenni, s már azzal sem volt teljesen tisztában, kinek a nevét üvölti éppen. Ekkor vette észre, hogy WooHyun átlépett egy ajtót, miközben vetélytársaival püfölték egymást. Bizonyára testvére is ott lehetett. Csak ne essen komolyabb baja. Nekik, kettejüknek ne…

Nézelődését újabb hirtelen fájdalom zavarta meg. Az Őt őrző bűnöző újra elkezdte haját tépni, ám ezúttal YeWon még csak véletlenül sem adta meg azt az örömöt a férfinak, hogy kimutassa fájdalmát. Összeszorította ajkait, s némán tűrte a kínt, míg a férfi el nem engedte. Ekkor pillantotta meg a felé közeledő SungGyut, akit azonban hamar eltakart előle egy piros pulóveres férfi.

- SungGyu! - kiáltott fel, amint az idősebb erőteljes rúgást kapott hasához. Hiába a kiáltozás, nem tudott mit tenni, elrablója azonnal eloldozta, majd felrángatta a földről, s elkezdte maga után húzni. - SungGyu, ne! - üvöltött újra, amint a fiú feje fájdalmasan találkozott a padlóval. Miatta történt ez. Miatta verték meg ennyire.

SungGyu mindig is olyan volt neki, mint egy második báty - legalábbis mindig nagyon erősen igyekezett az lenni. Megóvta, ha bátyja épp nem volt a közelben, s nagyon féltékeny volt, amikor nem tűrte el tőle azokat a dolgokat, amit például MyungSootól igen. MyungSoo… Bár nem igazán beszélgettek, YeWon is jól tudta, hogy érez iránta a fiú. A testbeszéde, a hanglejtése, s a komplex viselkedése is megváltozott, amikor a lány közelébe ért, s ezzel azonnal elárulta magát.

HoWon barátai egytől egyig a kedvére akartak tenni. Közel akartak kerülni hozzá, és azt akarták, Ő is legyen tagja a családias közösségnek. Mindegyikük életének szerves részét képezte a lány megóvása és szórakoztatása, akárhányszor HoWon magával vitte egy-egy találkozóra. S tessék, még az életüket is képesek lettek volna feláldozni csak, hogy Őt kiszabadítsák. Ő pedig semmit sem tudott tenni, csak sikítani. Szánalomra méltó, Lee YeWon…

Hamarosan egy folyosón találta magát, egyre közelítve egy lépcső felé. Oldalra fordítva fejét láthatta, ahogyan a piros kabátosok újabb és újabb ütéseket mérnek bátyjára és WooHyunra. Az idősebb szeme előtt rogyott térdre, HoWon arca pedig minden fájdalmat vakítóan tükrözött. YeWonon ettől csak még inkább úrrá lett a bűntudat, de képtelen volt megszólalni.

Elrablója kegyetlenül tépve haját vonszolta fel maga után a lépcsőn - az ég tudja, hova. YeWon helyzete egyre reményvesztettebbnek tűnt, s a két fiú is csak nézni tudta, ahogy egyre távolabb viszik. Kettejüknél jobban senki nem aggódott a lányért, ez bizonyos. HoWon mint báty érezte közeledni kudarcát, WooHyun pedig átkozta magát, amiért nem volt képes kitépni a lányt a bűnözők karmai közül. Hirtelen mindnyájuk figyelmét a fémlépcső rázkódó hangja zavarta meg. MyungSoo rohant egyre a lépcső teteje felé, nyomában három újabb vörös kabátossal.

- YeWon-shi! - kiáltotta a megmentő, de a lány hamar eltűnt szemei elől, amint a rosszfiúk vezére a tetőre húzta. Épp, hogy MyungSoo letette lábát a tetőtéren, három üldözője utolérte, s nem tudott kitérni az újabb támadások elől. Az ellenfél még arcát sem sajnálta, sem ütni, sem rúgni.

- MyungSoo! Vigyázz, mögötted! - próbálta figyelmeztetni YeWon, de mindhiába. Az amúgy is legyengült fiú perceken belül újra a földön találta magát, s hiába sírt a lány olyan keservesen, képtelen volt lábra állni. Három támadója győzelemittas arckifejezéssel sétált a lány és fogva tartója felé.

- Mit csináljunk vele? Erőszakoljuk meg? - kérdezte egyikük rezzenéstelen arccal, melytől YeWon ereiben a vér is megfagyott. Ha eddig reménytelennek látta helyzetét, erre már lehetetlen lett volna szavakat találni. Bátyja, s mindenki, valószínűleg Ő is véresen feküdt odalenn, saját szenvedései pedig csak most kezdődtek. Azonban, mielőtt a bűnözők csak egy lépést is tehettek volna felé, újra megrezzent a vaslépcső.

- Úgy látszik, kitartó testvérkéje van a libának - nyomta össze sáros mancsával YeWon arcát a vezér, a lánynak azonban sem mersze, sem ideje nem volt ráütni karjára. Hat megmentője a tetőre érkezett, mindegyikük arcát vérző sebek borították, de tekintetükben sugárzott az elszántság.

Bátyja csak DongWoo vállán megtámaszkodva tudott talpon maradni, SungJong pedig SungGyu segítségével felhúzta a szétvert L-t. A sérültet leültették a fal mellé, majd pillanatok alatt újra verekedésbe keveredtek az elrablókkal. Öten jutottak a piros kabátosokra, HoWon pedig egyedül látta el a vezér baját. Végre Ők voltak túlerőben.

Egy jól irányzott ütéssel küldte hosszabb álomba a bajszost, majd felkelt róla.

- Ezt a húgomért - rúgott még egy erőset a férfi oldalába, miközben szemei szikrákat szórtak az eszméletlen test felé. YeWon még soha nem látta ilyen mérgesnek és elszántnak. Ekkor tudatosult benne, milyen sokat is jelentett bátyjának, még ha nem is fejezték ezt ki olyan gyakran.

- Ezt pedig MyungSooért - sétált HoWon baljára Ő, majd még erősebben lendítette lábát a férfi bordáihoz, mint előtte legjobb barátja. Szaporán vette a levegőt, s vérfoltjaival izzadtsága is keveredett. Mind kimerültek, nem csak Ő. YeWon azonnal bátyjához szaladt.

- HoWon! - ölelte át a zilált fiú törzsét erősen, mire Ő felszisszent. A lány felfogta, mennyire fájhatott előző tette testvérének, így azonnal hátrált egy lépést. - Ne haragudj - hajtotta le fejét bűnbánóan.

- Nyugi, már minden rendben van - simított végig haján testvére, majd fejét visszahúzta vállához, így újra ölelésébe kényszerítve. YeWon ezúttal óvatosan bújt bátyja biztonságot sugárzó testéhez, majd tekintetével végigmérte a társaságot.

- Már hogy lenne minden rendben? Nézz MyungSoora! Vagy SungYeolra! Mind borzalmasan festetek… - jegyezte meg bűnbánó hangon, mire a társaságból nevetés tört elő, mielőtt mindenki ironikusan megköszönte volna a bókot. - El kell mennetek orvoshoz, ez nem játék - nézett fel testvére arcára.

- SungYeol és MyungSoo majd belátogat egy orvos ismerősünkhöz, mi elintézzük otthon - jelentette ki egyszerűen, de határozottan HoWon.

- Mi? Nem! HoYa, kórházba kell mennetek, rendes orvoshoz! Nem valami feketepiacon orvosi diplomát vásárolt ipséhez - tükröződött őszinte aggodalom a lány szemeiből.

- Nincs vita. Megmondtam, amit megmondtam, jobb, ha beletörődsz - jelentette ki szigorúan a bandavezér.

- Csak akkor, ha elkíséred Őket és most azonnal mentek - közölte feltételeit YeWon is határozottan.

- Aha, és te mégis hogy tervezel hazajutni? Mert, hogy egyedül nem sétálgathatsz az utcán, az is biztos - távolodott el húgától HoWon, hogy szemeibe nézve nyomatékosíthassa érveit.

- Nyugodj le - állt kettejük közé WooHyun, így eltakarva a lányt testvére elől. - Majd én hazaviszem. Te ismered az orvost, tényleg jobb lenne, ha mennél.

YeWon először fel sem fogta, mi történik körülötte. Vele fog hazamenni? Kettesben? S csak, hogy tetézze a kialakult helyzetet, HoWon azt is barátja lelkére kötötte, hogy csak akkor viheti haza, ha ott is marad vele, amíg Ő hazaér. WooHyun megnyugtatta, minden rendben lesz, így a nyolc fős társaság levánszorgott a motorokhoz, melyek a ház előtt parkoltak.

- Ja, és Hyung… - kezdte volna mondatát HoWon, miközben felült motorjára.

- Ne aggódj, tudom, mit csinálsz a micsodámmal, és hogyan eteted meg velem, ha YeWonnak baja esik, de nem lesz baj. Vigyázok rá - bólintott biztatásképp bajtársára. A hat motoros egyenként beindította járművét, majd miután HoWon húga lelkére kötötte, még véletlenül se szóljon szüleinek az esetről, elindultak céljuk felé.

- Felülsz vagy még itt állunk pár napig? - mosolygott WooHyun a lányra, miután Ő is elfoglalta helyét saját kétkerekűjén. Kezeit a kormányra helyezte, majd hátrafordította fejét az értetlenül ácsorgó lány felé.

- Üljek fel… mögéd? Teljesen biztos vagy benne, hogy ez biztonságos? - pásztázta a fiú arcát, szemeiben színtiszta aggodalommal és félelemmel. Tényleg nem mert felülni mögé. Még bátyja mögött sem ült soha.

- Csak annyira, mint kifeküdni egy sínre - vigyorodott el kajánul a motoros. - Viszont nincs más választásod, úgyhogy… - bökött fejével a mögötte lévő üres helyre. YeWon végül vonakodva bár, de elfoglalta a neki kijelölt helyet, s karjait hátravezetve a rendszámtábla feletti fém csőben kapaszkodott meg. - Úgy hamar le fogsz esni - okította utasát, de Ő csak értetlen tekintettel bámult vissza rá.

WooHyun csak sóhajtott egyet, majd hátranyúlva YeWon csuklóiért előre húzta a lány karjait, s hasánál összekulcsolta azokat. YeWon nem tudta leplezni zavarát, de szerencséjére csak a fiú háta volt az egyetlen szemtanú. A motor felmordult, s akár csak egy rakéta, eltűntek a raktárépületek közül. WooHyun eszméletlen sebességgel hajtott a piros lámpákban szűkölködő utcákon.

- Nem lassítanál egy kicsit? - kiáltott előre YeWon, miközben görcsösen szorította sofőre mellkasát. Túlságosan félt, hogy ne próbálja meg lelassítani a járművet.

- Eltaláltad - válaszolta WooHyun vidáman, arcát szinte kettészelte mosolya. Amikor egy piros lámpa megállásra késztette, hátra fordult a szemét összeszorítva tartó lányhoz. - Ne félj tőle ennyire, és akkor élvezni fogod.

- Alig negyed órája még meg akartak ölni és csodálod, hogy féltem az életem?! - fakadt ki a lány magas hangerőn, de gardedámja csak elmosolyodott reakcióján, mielőtt újra elindult volna a szabaddá vált úton.

YeWon nem tudott mit tenni, mint WooHyun derekát szorítva a mellettük elrohanó tájat figyelni. Ilyen sebességgel teljesen másnak értékelte, mint egy átlagos buszból vagy autóból. Fel sem fogta, milyen közel került most Hozzá, csak elveszett az új élményben. Mire igazán beleélte volna magát, már utcájuk elején fordultak be, így kissé csalódottan lépett újra a stabil talajra.

- Valld be, azért a végére már tetszett - helyezkedtek WooHyun ajkainak szélei fülei tövéhez. - Mosolyogsz, nem tagadhatod le.

- Talán - sétált előre, előkeresve kulcsait, hogy beengedhesse a fiút is az udvarba. Míg a motoros a ház mögé tolta járművét, YeWon kinyitotta a bejárati ajtót is, s egyszerre lépték át a küszöböt. Amíg a lány előkereste a konyhában az elsősegélydobozt, WooHyunt a fürdőbe küldte, hogy mossa meg arcát.

Megmentőjét a kád szélére ültetve elővette a szükséges dolgokat a fehér fémdobozból. Vizes törlőkendővel letörölte a fiú arcára száradt vért, majd vattát és fertőtlenítőt készített elő, hogy elláthassa sebeit.

- Amúgy köszönöm. Nem tudom, mi lett volna velem nélkületek - szólalt meg YeWon néhány perc kellemes csend után.

- A bandavezér húga vagy, akkor is meg kellett volna mentenünk, ha nem nőttél volna így hozzánk - csípett a lány arcába, akárcsak egy óvodáséba szokás. YeWon felháborodottan csapott kezére, majd a fertőtlenítős vattát kezébe véve kezelésbe vette WooHyun arcát, így belé fojtva nevetését. Szenvedő arckifejezésén a lány képtelen volt nem nevetni.

- Mi ilyen vicces, hm? Ha ennyire örömöt okoz, hogy az arcomat nézheted, gyere el a holnap esti versenyre - vigyorodott el a motoros.

- Dehogy megyek - ellenkezett azonnal YeWon. - Még HoWont sem néztem meg soha, miért kezdeném el most? Inkább vedd le a kabátod, a karodon is van egy nagy seb - utasította, hogy elvonja figyelmét az előbbi témáról.

- Szóval anyuci pici lánya fél, hogy anyuci megharagudna rá - piszkálta a lányt, s elégedetten mosolygott, hiszen tudta, ezzel most felidegesítette.

- Nem vagyok anyuci pici lánya! - ütötte meg vállát büntetésképp, mire a fiú felszisszent. - De most már azért sem megyek el - folytatta a sebek kezelését. WooHyun csak csendben, mosolyogva tűrte, ahogy a ház királylánya felkarját simogatta a csípő vattával. A meghitt pillanatot az autófeljáró felől érkező motorzúgás töri meg. - Megérkeztek a szüleim, siess! - utasította pánikolva.

Tudta, szülei nem kedvelik bátyja barátait, így azonnal el kellett tűntetnie a házból WooHyunt. Amint a sérült felhúzta cipőjét és visszaszaladt a fürdőbe kabátjáért, YeWon a hátsó ajtóhoz vezérelte, majd egy jól időzített pillanatra várt, hogy még véletlenül se találkozhasson össze szüleivel.

- Köszönöm az ellátást, doktornő. Jó legyél - hagyott puszit YeWon homlokán, mielőtt kisurrant volna az ajtón, csendben kitolva motorját az udvarból.

 Az első sokkon túllépve Lee-ék fiatalabb gyermeke kisétált az előszobába, ahonnan szülei már jó ideje szólítgatták. Megkérdezték, mi történt arcával, mire Ő csak rávágta, gyakorolja a műseb-gyártást és a kötözést másnapi elsősegély előadására. Ezzel vissza is zárkózott a fürdőszoba rejtekébe, összepakolva minden szétdobált holmit. Miután saját arcát is kezelte, visszapakolt mindent a dobozba, s indulni készült. Már az ajtó felé közelített, amikor meglátott valamit a padlón. A kabátját elvitte, ezt meg ott hagyta?

Leguggolt a telefonért, de legnagyobb bánatára nem tudta feloldani a mobilt, így csak baráti társaságukat ábrázoló háttérképét tudta megcsodálni, a középpontban Vele. Vajon elvigye neki vagy inkább várja meg, Ő jön el érte?

WooHyun (INFINITE) OneShot

Túl sokat jelentesz…

 

- Van még valami programod mára? - mosolygott fel szerelme arcára AeRin, s mint mindig, most sem talált benne egyetlen hibát sem. Igazából nem is keresett, hiszen WooHyun a kezdetektől fogva úgy volt neki tökéletes, ahogy volt. Minden egyes porcikáját imádta, s szinte biztos volt benne, hogy párja is így érez.

- Már elég későre jár, inkább menjünk haza. Tudom, hogy holnap zárthelyit írsz - simított végig a lány arcán WooHyun. Ha próbálta volna, sem tudta volna háttérbe szorítani ezt a néha túlságosan törődő énjét. Tudta, mióta megismerkedett AeRinnel, új ember lett. Már nem saját maga, a saját céljai és jóléte érdekelte elsőként, hanem a lányé. Csak akkor volt boldog, ha Ő is boldog volt, s csak akkor érezte magát sikeresnek, ha szerelme is elégedett volt mellette. Már majdnem két év eltelt, mióta beléptek egymás életébe, s fenekestül felforgatták azt.

- Gondolom, te megint hajnalban kelsz holnap - gyűrögette barátja pólóját a lány. Akárhányszor belegondolt, milyen sűrű is az idol egy átlagos napja, rátört a bűntudat. Még a Nap előtt kelt, s csak utána tért nyugovóra, mégis mindig megpróbált hetente legalább egyszer időt keríteni egy találkozóra. - Ne haragudj, tudom, hogy nagyon kimerült vagy - simította tenyerét az énekes izmos felkarjára.

- Nincs miért haragudnom - simított el egy tincset a lány arcából a füle mögé. - Akár le is mondanék az alvásról, ha ez azt jelenti, hogy veled lehetek - érintette ajkait kedvese homlokához, majd egy lépést hátrált tőle. - Lassan ülj be, hazaviszlek, mielőtt nagyon késő lenne. Tudom, hogy még át fogod nézni egyszer a teljes anyagot, ha órákba telik is - jelent meg kaján mosoly arcán.

- Túl jól ismersz - mosolyodott el AeRin is, s párját elengedve elfoglalta az anyósülést. Szokás szerint, amint WooHyun beült, kezét a fiú sebváltóra tévedő kézfejére helyezte. Egymásra mosolyogtak, s szavak nélkül indultak el a sötétedő órában.

Nem beszélgettek - AeRin jól tudta, nem szabad megzavarnia a sofőrt vezetés közben, hiszen bármi rossz lehet a vége. Édesapjával egyszer már volt ilyen miatt egy kisebb balesete, s nem akarta, hogy ez esetleg súlyosabb formában megismétlődjön. WooHyun mindig az útra koncentrált, Ő pedig szerelme arcára. Soha nem tudta megunni, mindig talált egy kis pontot, amit épp akkor csodálhat.

Most az idol szemeire esett választása. Bár legtöbbször vastag szemfestékkel és miegyébbel emelik ki szeme vonalát, Ő természetes mivoltában imádta a legjobban. Igazából nem volt semmi különös a hosszúkás látószervekben, mégis különleges volt számára. Ez volt az, amivel a világ összes nőnemű egyede közül kiválasztotta. Ez volt az, amivel mindig rabul ejtette. Ez volt az, melynek csillogásával megannyiszor kifejezte, mennyire ragaszkodik a lányhoz. Tényleg ez volt lelkének tükre. Akár boldog, akár szomorú volt, AeRin mindig ki tudta belőlük olvasni, mit érez éppen.

Általában semmi nem szokta megzavarni egy-egy ilyen elmerengése közben - ám a nagy sebességgel közeledő fényszórók elég nagy kivételt képeztek. Hamarosan hallószerve is működésbe lépett, ahogy idegrendszerébe juttatta a kamion fülsüketítő kürtölését.

- WooHyun, vigyázz! - kiáltotta el magát, amint felfogta, mi is történik. Bár nekik volt elsőbbségük, melyet egy zöld lámpa is megerősített, a kamion nem épp úgy nézett ki, mint aminek sofőrjét érdeklik a közlekedési lámpák. Sőt, AeRin abban is biztos volt, hogy a megengedettnél jóval gyorsabban halad.

WooHyun mindent megtett, hogy megelőzze a balesetet, de a kormány eszeveszett tekerése nem bizonyult elégnek. Bár Ők mindent lassított felvételként láttak, minden olyan hirtelen történt. A nagy, piros kamion beleszaladt az autó bal elülső részébe, ezzel erőteljesen meglökve a fehér járművet. AeRin légzsákja kinyílt, a volánnál azonban ez nem látszott megtörténni. Hirtelen az autó elhagyta a talajt, s megpördült a levegőben, mielőtt bal oldalán landolt volna. A védtelen sofőr oldalán. A jármű végső állomása egy villanyoszlop volt, négy kerékre állva.

A néhány másodperc alatt lepergő katasztrófa után minden csendbe borult - AeRin számára legalább is mindenképp. Pár pillanatig nem érzékelt semmit, de amint újra működésbe léptek érzékszervei, felmérte a helyzetet. Lenyomta a légzsákot, hogy ki tudja magát szabadítani. Nem igazán fájt semmije, s első pillantásaiból úgy ítélte, néhány horzsolást kivéve nem is sérült meg. Ekkor szólalt fel benne a vészcsengő - Akkor vajon mi van WooHyunnal?

Bal oldalára pillantott, ahol azonnal eszméletlen párja látványa fogadta. Szinte egy szempillantás alatt úrrá lett rajta a pánik, s megpróbálta felrázni az önkívületi állapotban lévő fiút. Nem tartott sokáig észrevennie, mennyire összetört a kocsi bal oldala, s azt sem, hogy az ablak szilánkokban hever WooHyun lábánál, akinek feje valószínűleg elég közelről ismerhette meg az összetörő üveget. AeRin ekkor nézte meg, milyen állapotban van WooHyun koponyája, s azonnal elborzadt a hatalmas, vérző seb láttán.

- Jézusom, WooHyun, térj magadhoz! - rázta meg vállát újra AeRin, de újfent nem kapott reakciót. Elszántan kikászálódott saját üléséből, s WooHyun oldalára igyekezett. Az idő közben odaérkező járókelők megpróbálták feltépni a ripityára tört ajtót, hogy kiszabadítsák a sérültet. AeRinből előtörtek aggódása könnyei - félt, nagyon is félt. Rettegett, nehogy WooHyunnak komolyabb baja legyen. Hisztérikus sírásából az ajtó reccsenő hangja rázta fel, s Ő nem habozott az élettelen testhez sietni.

- WooHyun, ébredj fel, hallod?! - rázta meg újra szerelmét. - Kelj fel, könyörgöm! Valaki hívja már a mentőket! - fordult hátra hirtelen, majd sírva a félholt fiú mellkasára borult.

Egy segítő rögtön tárcsázta is a mentőket, s nagy vonalakban leírta neki a történteket. Végig kapcsolatban maradt az életmentő szervezettel, s instruálta AeRint. Először is arra kérte, hogy mérje meg WooHyun pulzusát. Szerencsére a lány érezte ereinek gyenge lüktetését a csuklójánál. A hölgy ezután megkérte az egyik egyetemista-korú fiút, hogy adja oda a kabátját. Nem volt jobb eszköz, amivel megpróbálhatták elállítani a heves vérzést.

Csak néhány percbe telt, míg kiért két mentőautó. A tisztek azonnal az autó felé siettek egy hordággyal, s óvatosan kimentették WooHyunt az összetört járműből. Felfektették a hordágyra, s a mentőautó felé tolták, míg AeRin végig mellettük haladt, sőt, be is szállt a mentő hátuljába.

- Nam WooHyun, nem hagyhatsz itt, hallod? Még olyan sok tervünk volt együtt. Még nem állok készen, hogy elveszítselek… - fogta meg hideg kezét, miközben a mentősök megpróbálták elállítani a vérzést, viszonylagos sikerrel. AeRin nem tudta, hallucinál-e, de hirtelen szorítást érzett kézfején.

- Bolond, hogy hiheted, hogy magadra hagylak? - szólalt fel erőtlen hangja, s ajkai minimálisan feljebb kúsztak. Életben volt, még életben volt, s AeRin ezért nem tudott elég hálás lenni az égieknek.

- Ne erőltesd meg magad. Csak próbálj meg ébren maradni, kérlek - törtek elő újabb könnycseppek a lányból. - Csak maradj ébren és minden rendben lesz.

- Túl sokat jelentesz nekem, hogy meghaljak. Még nagyon sok mindent kell tennem, hogy visszafizessem neked, amit velem tettél. Nélküled nem lennék az, aki most vagyok - simított végig hüvelykujjával a lány kézfején.

- Szükségem van rád, érted? - szipogott AeRin. Rettentően félt, s nem is mert reménykedni. Szüksége volt rá, hogy WooHyun támogassa. Minden bátorításra szüksége volt.

De beszélgetésük itt félbeszakadt, mielőtt WooHyun bármit is válaszolhatott volna. A mentő lefékezett, s a tisztek már tolták is ki a hordágyat, egyenesen a kórház épülete felé. Bár AeRin megpróbált utánuk igyekezni, egy a kórházból kiérkező orvos megállította.

- Az urat most a műtőbe viszik, oda nem követheti. Ígérem, hogy a legjobb kezekben lesz. Addig kérem, jöjjön velem, hogy el tudjam látni a sebeit - fogta meg a lány csuklóját az idősödő medikus. Ő nem tudott mást tenni, mint követni - s bízni a sebészekben.

Szerencsére tényleg nem sérült meg súlyosan, legvészesebb sérülése a homlokán lévő nagyobb horzsolás volt. Miután fertőtlenítették és bekötözték vágásait, kapott egy pohár vizet egy nyugtató tabletta társaságában, majd egy kórteremben hagyták várakozni. Idő közben egy ápoló megkérdezte tőle, kit értesítsenek, Ő pedig megadta a banda menedzserének számát.

Ezután csak idegfeszítő várakozás volt a társasága. Nem tudta, mióta vár - öt perce, fél órája vagy épp két órája. Még nem érkeztek meg a bandatagok, így valószínűleg nem több, mint húsz perce, mégis olyan soknak tűnt. Senki sem lépett be a kórterembe, egészen addig, míg a digitális óra hét óra ötvenkilencet nem mutatott. Az az ápoló volt, aki az értesítendő személyek felől is érdeklődött.

- Mi van WooHyunnal? Tudnak már valamit? Ugye jól van? - pattant fel AeRin, talán kicsit gyorsabban, mint azt idegrendszere szerette volna, így vissza is huppant az ágyra. Kicsit megszédült, s különös érzés fogta el gyomrában.

- Sajnálom, asszonyom, de nem szolgálhatok jó hírrel… Nam urat nem tudtuk megmenteni, túl sok vért veszített - közölte szánó hangon, s az ajtót nyitva hagyva kisétált a kórteremből.

AeRin egy pillanatra saját neméről és identitásáról is megfeledkezett. Képtelen volt felfogni, befogadni, elhinni. Az nem lehet. Képtelenség. Mégis ez volt a zord valóság. Bár megígérte az ellenkezőjét, WooHyun magára hagyta. Már nem lesz többé mellette. Nem várja többé az egyetem előtt talpig feketébe öltözve, hogy elrejtőzzön a nyilvánosság elől. Nem viszi el többé romantikus vacsorákra, nem bókol neki gyerekes szavakkal, nem mosolyog rá soha olyan szerelmesen, ahogy mindig. WooHyun nincs többé.

S amint ez eljutott AeRin agyáig, összetört. Kezéből kiesett a műanyag pohár, Ő maga pedig lecsúszott a kényelmetlen ágyról. A padlón térdelve sírt olyan keservesen, mint még soha. Ekkor érkezett meg a hat fiú, s nem is kellett kérdezniük, mi a helyzet. Abban a pillanatban, mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy Nam WooHyun eltávozott közülük.

AeRin zilálva ült fel ágyán. Fogalma sem volt, hol van, hány óra van, milyen nap van. Meg mert volna esküdni, hogy egy perce még egy kórház hideg padlóján térdepelt, s zokogott. A nedvesség, amit magán érzett azonban nem könnycseppek tengere volt, sokkal inkább izzadtság, s szíve is a normálisnál hevesebben vert. Mellkasához kapott, s próbálta felfogni, mi is történik körülötte.

- Minden rendben? - hallott hirtelen felettébb ismerős hangot maga mellől. Akár ezer közül is felismerte volna ezt a mély, álmosság miatt rekedtes hangot.

- WooHyun? - fordította oldalra fejét, mintha csak megláthatná arcát az éjszaka sötétjében. - Tényleg te vagy az?

- Ki más lenne, bolond? - hallatszott hangjában a kuncogás barátnője kérdése miatt. AeRinnek nem is kellett több, azonnal karjaiba vetette magát. Ott ült mellette, teljes valójában. Nem esett baja, életben volt - s a tudattól újra eleredtek könnyei. - Rosszat álmodtál? - érkezett WooHyun újabb kérdése, miközben jobb kezével nyugtatólag elkezdte simogatni kedvese haját. AeRin hümmögéséből azonnal rájött, rátapintott a lényegre. - Akarsz beszélni róla?

AeRin néhányat szipogott, mielőtt belekezdett volna a részleges beszámolóba:

- Épp vittél haza egy randi után, amikor az egyik kereszteződésben egy nagy kamion áthajtott a piroson és belénk rohant. Én nem sérültem meg, de a kocsi a te oldaladon olyan szinten összetört, hogy lehetetlen lett volna megúsznod sérülések nélkül. A fejed is betört, és még ki tudja, mid törhetett el. Nem voltál magadnál és nagyon megijedtem, aztán jöttek a mentősök. Az autóban megszólaltál, és megígérted, hogy nem fogsz meghalni, mert túl sokat jelentek neked, a műtőből mégis azt a hírt hozták az orvosok, hogy a vérveszteség miatt nem élted túl. Meghaltál, érted?! - ütött WooHyun mellkasára hisztérikusan. - Ott feküdtél előttem és nem tudtam tenni érted semmit.

- Oh… - érkezett WooHyun első válasza, a hirtelen jött sokkból feltámadva. - Komolyan ilyen sablonosan kellett meghalnom? Legalább történt volna aközben, hogy téged védelek vagy valami… - fintorodott el az énekes.

- Te ezt most komolyan gondoltad? Ott feküdtél előttem tiszta véresen, nekem itt ne gyere azzal, hogy milyen sablonos! Meghaltál, érted?! - ütögette újra és újra a viccelődő idolt.

- Hé, nyugi - ölelte magához AeRint szorosan, hogy ne tudja tovább ütni. - Igazat mondtam. Túl sokat jelentesz nekem, hogy ilyen korán meghaljak, és ahogy látod, még itt is vagyok melletted. Amíg engem látsz, nem kell félned - puszilta meg homlokát, majd ujjait újra végigfuttatta a lány tincsei között. - Most pedig aludjunk vissza, hamarosan fel kell kelnünk.

AeRin szorosan átölelte WooHyunt, s jól beszívta illatát, hogy megbizonyosodjon róla, ez nem álom. Amint sikerült elhitetnie magával, ez a valóság, fejét párja mellkasára hajtotta és újra álomba merült.

Chen (EXO) OneShot

Decemberi csoda

JongDae megtörten sétál végig a feldíszített utcán. Izgul és közben nagyon bánja, amiért lényegében kimászott ma meleg zugából. Izgatott és egyben fél, hogy csapattársai valóban eljönnek-e csak az Ő kedvéért a karácsonyi vacsoráról. De legfőképp retteg, hogy segítője nem tudta elcsalni a hőn áhított személyt.

A karácsony minden esetben a szeretetről szól. Akár családtagjainkkal, akár szerelmünkkel, akár barátainkkal töltjük, a legfontosabb, ami összeköt minket, minden esetben a szeretet. JongDae erre csak nemrég jött rá, és félő, hogy talán már túl későn vágta kupán a felismerés.

Pár nappal Szenteste előtt tudatosult benne, elengedett egy olyan személyt, akit nem szabadott volna. Önző volt és figyelmetlen. Nem vette észre a lány tiszta érzelmeit, így az végett vetett kapcsolatuknak. JongDae azonban csak hónapokkal a szakítás után kezdte érezni az űrt, mely szerelme után maradt hátra.

Épp ezért próbált mindent megtenni az elmúlt négy napban. Annyiszor járt az igazgatónál, mint még soha, olyan tisztelettudóan beszélt a menedzserükkel, mint előtte még egyszer sem. Azt akarta, hogy senki ne kössön bele tervébe, hogy nyugodt szívvel próbálhassa meg visszahódítani egykori kedvesét. Ehhez kell neki két csapattársa, és az a bizonyos segítő, aki nem más, mint szerelme nővére. Ő volt az egyetlen, akiről JongDae úgy gondolta, talán segítene.

A hó nagy pelyhekben hull a város felett gyülemlő felhőkből, így ennek és a karácsonyi kivilágításnak köszönhetően Chen még jobban át tudja élni a fülébe üvöltő számot, melynek úgy érzi, egyre több sorát felejti el, ahogy közeledik az a bizonyos időpont, ahogy egyre közelebb ér a megbeszélt helyhez.

Ahhoz, hogy terve megvalósuljon, rengeteg lépést kellett megtennie. Nem volt elég kiadójánál megbeszélnie mindent főnökeivel, rávenni csapattársait, hogy segítsenek neki, el kellett intéznie, hogy az ő számuk szólaljon meg a lámpaoszlopokon csüngő hangszórókból, hiszen Yixing már nem tudott visszautazni Kínából, és azt is, hogy biztosítsanak három mikrofont, és némi szabad teret. Első fizetésüket még csak most kapta meg, Ő azonban az egészet erre áldozta.

Pár lépésnyire van csak a tér központjától, mikor eluralkodik rajta a pánik. Mi lesz, ha elcsúszik a hangja? Ha hirtelen nem jut eszébe a szövege? Ha véletlenül elkezdi énekelni BaekHyun vagy KyungSoo részét? Ha nem tudja megfelelően kitartani a hangokat? Egyszer már hatalmas csalódást okozott szerelmének, így nincs több esélye. Nagyot sóhajtva indul el végül a tér közepén váró barátai felé.

Csapattársai már az elkerített rész mellett állva diskurálnak az elkövetkező pár perc eseményeiről. Ők is izgulnak, bár annyira biztos nem, mint a hős szerelmes JongDae. A tömegben nézelődve próbálják kitalálni, ki is lehet a kiszemelt, miközben próbálnak minél jobban beolvadni a tömegbe, nehogy néhány rajongó észrevegye Őket.

Chen végül hozzájuk ér és egyszeriben rájuk zúdítja minden félelmét.

- Ne aggódj, hyung, minden rendben lesz - nyugtatja D.O, vállára téve egyik kezét.

- De mutasd már meg, ki az, mert én nagyon kíváncsi vagyok - nézelődik lábujjhegyen BaekHyun.

- Ő ott, a porcelános standnál - mutat Chen a karácsonyi vásárt végigjáró lányra. A két énekes, kiknek eddig fogalmuk sem volt a lány kilétéről, elcsodálkoznak és megdicsérik, milyen jól is választott a főénekes.

JongDae a karórájára pillant; negyvenhét másodperc múlva már az Ő számuk szól a most játszott karácsonyi zene után. Barátaival felállnak a kicsit magasabban lévő, színpadként szolgáló tákolmányra, és kezébe fogja saját mikrofonját.

- Elnézést - üti meg finoman az erősítő eszközt, mire a nézelődők mind feléjük figyelnek. Jó pár irányból hallani, ahogy tini lányok lelkendezve felismerik egyik kedvenc bandájuk tagjait. - Kim JongDae vagyok, Ők Byun BaekHyun és Do KyungSoo. Az EXO tagjai vagyunk, és azért jöttünk, hogy elénekeljünk egy dalt, egy különleges lánynak címezve. Shin YooHee, sok mindent elrontottam, és szeretnék bocsánatot kérni. Minden érzelmem beleadom ebbe a dalba - bólint egyet mondandója végén, majd várja, hogy a zene megszólaljon.

YooHee hitetlenkedve néz a jelképes színpadon álló fiúra, majd nővérére pillant ugyanezzel a tekintettel. Az idősebb csak egy mindent tudó mosolyt küld húga felé, majd a színpad felé fordul. YooHee kezdi sejteni, ebben az egészben közrejátszott szeretett testvére is, hisz’ szinte az utolsó pillanatban jelentette be, Ő meg szeretné nézni a vásárt. Érzelmei felkavarodnak, hirtelen nem tudja, mit gondoljon. Nem meri azt hinni, JongDae szeretné visszaszerezni, másfelől nem tud egyéb okot felhozni, hogy neki címezze a dalt.

A zene felszólal, hamarosan D.O kezd énekelni, Őt pedig követi BaekHyun. Chen minden lelki erejét összeszedi ez alatt a fél perc alatt, és igyekszik semmit nem elrontani. BaekHyun kiejti sora utolsó szavait, ezzel JongDaeben tudatosul, most Ő következik.

Mély levegőt vesz, és teljes átéléssel, tisztán kezd énekelni. „Az önző énem, aki csak magára gondolt. A figyelmetlen énem, aki nem ismerte az érzelmeidet. Nem hiszem el, hogy ennyit változtam.” - ezek a mondatok könnyedén csúsznak ki az énekes torkán. Tudja, hogy ez mind igaz rá, hisz Ő sem értékelte a lány szerelmét, és csak a saját sikerével törődött. Mikor újra ezt a pár sort énekli, szeme előtt lepereg, ahogy a lány annak idején elmondta neki mindezt.

„Állítsuk meg az időt. Felnyitom az emlékek könyvét. Ott vagyok. A nagyon kicsi és gyenge személy, a szerelmed.” - YooHeet ezek a sorok fogják meg leginkább. Elgondolkodik, mi is lenne, ha JongDae ezeket komolyan gondolja, és tényleg mellette áll. Ha valóban gondolkodott a történteken, és szeretne változtatni, érte.

JongDae várja, hogy BaekHyun kiénekelje magas hangjait, majd belekezd a jelenlegi hangulatát is meghatározó és jól leíró sorokba: „Én, aki azt hittem, tényleg vége van, mikor vége lett. Minden nap egyre változom, hogy olyan legyek, amilyen férfit te szeretnél.” Mert JongDae képes lenne bármiben, bármennyit változni a lányért. Hiába kellettek neki hónapok, a lényeg, hogy belátta, neki YooHee mellett a helye, hisz’ soha, senki mástól nem kap majd ennyi szeretetet.

„Ott vagyok. Azzal, akivel találkoztam azon a télen.” - zárja végül saját részeit JongDae. Az utolsó mondatnál egymásra néznek, amire eddig a fiú képtelen volt, hiába tudta, szerelme végig Őt figyeli. Egymás szemébe nézve mosolyodnak el a szövegen. Ők is egy téli estén találkoztak először, még két évvel ezelőtt.

KyungSoo zárja a dalt, így a hangszórókból szóló zene is elhallgat. A három fiú meghajol, majd Chen rögtön leugrik az emelvényről, hogy a tömeget átszelve szerelméhez siessen. Minden szó nélkül, szorosan öleli át a lány törékeny testét, aki kevés habozás után átkarolja a fiú derekát. A tömeg csak ekkor kezd el tapsolni és ujjongani. Bár a nézőközönségnek már nyilvánvaló, a pár kibékült, Ők maguk úgy érzik, ezt még meg kell beszélniük.

A két fiú közben elkezd autogramot osztogatni a lelkes tinédzsereknek, majd a harmadik tag közelébe érve beállnak egy standhoz, és vesznek maguknak egy-egy forró teát, és némi édességet, jutalmul a remek teljesítményükért.

JongDae lassan engedi el YooHeet, aki apró mosollyal, félve néz fel rá. Chen ujj nélküli kesztyűjében végigsimít a lány selymes, hosszú haján, majd arcán is.

- Ugye tudsz nekem adni még egy esélyt? - kérdezi félve.

- Hát… - húzza el a szót YooHee. - Hogy ne tudnék, amikor ilyen szép előadást szerveztél nekem? - kérdezi mosolyogva, könnyeivel küszködve, majd újra átöleli JongDaet.

- Ah, JongDae-shi, ezt meg kéne ünnepelni - karolja át vállát BaekHyun, aki idő közben elfogyasztotta teáját és szív alakú mézeskalácsát.

- Mindig tudod, mikor kell közbeszólni, igaz? - vigyorog az idősebbre Chen, majd kicsit meg is löki vállánál. - De igazad van, mindenki a vendégem. Egy bizonyos határig! - rakja hozzá gyorsan, hangsúlyozva az utolsó mondatot, mielőtt Baek elbízná magát.

- Egy pizza mindenkinek? - mosolyog angyalian a csapat dívája.

- Az még belefér - mosolyog a fővokálos, majd lassan összefűzi ujjait barátnőéivel. - De akkor menjünk, mielőtt bezár az összes pizzéria - mosolyog a lányra, majd elindul, mellette a két énekessel.

- Noona, te is gyere, szeretném meghálálni a segítséged - mosolyog vissza YooHee nővérére, aki leragadt a standnál.

- Áh, nem, köszönöm, menjetek csak - mosolyog, majd el is köszön a társaságtól, akik így négyen mennek a legközelebbi étterem felé.

Csak azért, hogy a pincérnek egy jó napot szerezzenek, mindegyikük egyéni feltétet kér, a lehető legkülönbözőbb variációkban, hogy minél inkább összezavarják a pingvinnek öltözött szerencsétlent. JongDae felveti, menjenek fel bátyja lakására, ahol most Ő is alszik, hiszen az idősebb épp barátnője családjánál tölti a karácsonyt. Miután mindenki beleegyezik az ötletbe, a pincér legnagyobb örömére jelzik, hogy elvitelre kérik a négy pizzát. Chen mindenkinek kér egy-egy üdítőt, és leülnek egy asztalhoz, amíg vacsorájukat várják. A szerelmes magához húzza barátnőjét, és puszit nyom hajtövére, majd a négyes fogat beszélgetni kezd. A pár még jobban egymásra talál, mint ezelőtt, YooHee pedig a két fiúval is jól kijön.

Amint a pizzák elkészülnek, Chen lerak tízennégyezer wont a számlán szereplő húszezer helyett, majd gyorsan elköszön, és elindul barátnőjével. Amint a pincér észreveszi a hiányt, szúrósan néz a még készülődő két énekesre, akik így kénytelenek három-háromezer wonnal kiegészíteni az összeget. Mérgesen futnak a pár után, akik közben jót nevetnek a helyzeten.

A Kim rezidencián elfogyasztják a pizzákat, bekapcsolnak egy filmet, és elfogyasztják a hűtőben talált tortát is, aminek tálcáján egy „Most, hogy megetted, öcsi, vehetsz is egy újat. - Hyung” szövegű cetli áll, amin a társaság jót nevet. Az este alatt több képet is készítenek, bár a fotók nagy részén BaekHyun szerepel a legtöbbször - hála a fotósnak, aki maga az énekes. 

JongDae végül rájött, valóban létezik a decemberi csoda.